Péter, az illusztrátor
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy felvidéki kisfiú, Egrecký Péter, aki egy októberi napon édesanyja második gyermekeként látott napvilágot. Magyar ajkú családban és környezetben cseperedett. Öt esztendőt töltött szülővárosában, amikor egy sorsfordulat megváltoztatta az életét. A magyar környezetből Ausztriába, német ajkú emberek közé került. Idegen nyelvű óvodában kezdte ízlelgetni az új szavakat. Vajon sikerül megtanulnia a nyelvet, mire iskolába kerül? - aggódott édesanyja. Az aggodalom feleslegesnek bizonyult, mert az iskolakezdés kezdeti nehézségeit újra és újra siker követte. Az első négy iskolai évét minden esztendőben az osztálya egyik legjobbjaként fejezte be... Negyedik osztályos általános iskolásként egy olyan feladat jutott neki osztályrészéül, amit kevés korabéli gyermek vállalt volna be. Édesanyja egy könyv illusztrálására kérte fel őt. Hogyan jut ilyen egy anyuka eszébe? Elmesélem Nektek...
Péter 10. születésnapjára készülődtünk. Kerek évforduló, valami különlegeset kívánt. Az ajándék megvéve, a torta megrendelve, a vendégeket meghívtuk, de még valami kellene... Mivel lepjem meg a fiamat? Nagylányommal kitaláltuk, hogy egy különleges vendéget hozunk neki Szlovákiából, a szülővárosunkból: egy bohócot! Nem volt kérdéses, kit kérünk fel erre a műsorszámra: régi szlovákiai óvodájából azt az óvónénit, aki az első mondókákra, dalokra megtanította. Ez az óvónéni, nevén nevezve Krastenits Erika, örömmel vállalta a mókát. Már az utazás is viccesre sikeredett, ugyanis egy közúti ellenőrzés során minket is megállítottak a rendőrök. Elképzelhetitek a döbbenetet az arcukon, amikor a sofőr melletti ülésről egy bohóc, piros orral, szivárványszínű parókában nyújtja át a személyi igazolványát...
Mire a 150 km-t megtettük, a vendégek már megérkeztek. Péter nem tudta elképzelni, hol vagyok? Csak azt tudta, hogy egy különleges meglepetésben lesz része! A meglepetés felülmúlta mindenki elvárását - az ünnepelt nem hitt a szemének! Nem szaporítom a szót - a szülinapi buli nagyszerű lett!
Az óvónéni nálunk töltötte a hétvégét. Kicsi "névzavar" alakult ki nálunk. Az én nevem Erika. Az óvónénié szintén az. De ez még nem minden: a lányomat, Péter nővérét szintén Erikának hívják! Na mármost, ha valaki hangosan mondta a nevet, hogy "Erika!", akkor hárman kaptuk fel a fejünket. Ezt a zavart hamar meg kellett szüntetnünk! Így az óvónéni lett az "Erika néni", a leányom a "kis Erika", én meg maradtam "Erika" vagy "Anyuka".
Erika nénit másnap körbezsongták a gyerekek - Péter, Dávid, az öccse, valamint Jenny, az egyik barátnőm kislánya. Rajzolni, alkotni akartak! Ezt nem kellett kétszer kérniük, mert az óvónéni már ki is adta a feladatot: egy ház nyitott ablakokkal, s az ablakokból nézzenek ki azok, akiket szeretnek... A gyerekek dolgoztak a művükön, én meg (végre!) beszélgetni tudtam kedves vendégemmel. Elmondtam neki kérésemet, amin régóta gondolkoztam. Tudná illusztráltatni az ábécés verseimet az ovis csoportjával? Miközben elemezgettük a lehetőségeket, rápillantott arra a házra, amit Péter készített, és hirtelen felkiáltott: Erika, miért nem rajzolja meg a fiad? Nézd, milyen ötletes a rajza, amit készít!...
Hát így indultunk el az úton, hogy a kisfiamból illusztrátor váljon. Az első alkotása, amit az A-betűs mondókára talált ki, felülmúlta elképzelésünket! Pedig ekkor még nem is tudtuk, mi rejlik a képességeiben:
Az első rajzot követte a többi. Minden második hétvégét nálunk töltötte az óvónéni. Egy hétégén körülbelül 2-3 rajz készült el. S hogy miképp született meg egy alkotás? Elmondom a menetrendjét.
- Először elolvasta Péter a verset, többször egymás után. Ha valamelyik szót nem értette, akkor megmagyaráztuk neki. Például a "cingár" szó sem volt számára világos. Ti tudjátok, mit jelent?
- Ezután gondolkodott egy kicsit, majd ceruzával rajzolt egy vázlatot arról, amit ő az olvasottak után a versről elképzelt. Az első vázlatai még nem töltötték ki a teret. Az idő és a gyakorlás haladtával egyre határozottabbá váltak a vonalak, egyre hangsúlyosabbá a figurák. A méretek nőttek, a lapon sok kis részlet vált láthatóvá...
- Az utolsó vázlat (mert néha 5-10 darab is készült belőle) körvonalait vékony fekete filctollal áthúzta. Az első rajzoknál, ha elvétett egy vonalat, akkor az egész képet újra kellett rajzolnia. Később tudtunk venni olyan filctollat, amit ki lehetett fehéríteni. Ekkor már nem volt annyi eldobott papír...
- A ceruzával rajzolt vonalakat segítettünk Péternek kiradírozni, mert bizony a papír könnyen gyűrődött. Nem rajzlapot használtunk, hanem attól vékonyabb, de az irodai géppapírtól vastagabb A4-es lapokat. Azt gondolod, hogy az általunk választott papír netán egy speciális fajta volt? Nem! A vékonyabb papírt kizárólag az ára miatt részesítettük előnyben. Sokat használtunk belőle, és ezért az olcsóbbal is beértük...
- A következő lépés már maga a színezés volt. Ez tartott a legtovább. Itt is hatalmas változást tapasztaltunk, ahogy a hetek múltak. A kezdeti bátortalan satírozást felváltotta egy élénk és nyomatékos színhasználat, ami által a rajzok szinte életre keltek! Mikor összehasonlítottuk az első rajzokkal, megdöbbentett bennünket a gyors és látványos fejlődés! Igaz, hogy egy kép színezése néha 2 óránál is tovább tartott, de megérte...
Egy példa, ami a fejlődést érzékelteti
Az első képet az A betűre újra elkészítette. Az eredmény négy hónappal később ez lett (az összehasonlítás végett a két rajzot egymás mellé helyeztem):
Nem csak ez a rajz készült újra. Péter is észrevette a minőség-különbözetet a képek között. Saját maga bírálójává vált, és több képet másodszorra is feldolgozott...
Hónapokig készültek a képek. A nyári szünet előtt az iskolájában egy hetes kiállítás keretén belül a rajzokat megtekinthették az iskola diákjai és tanárai. Nagy sikere volt!
A képek elkészültek, de a könyv még nem. Hosszú utat kellett megtennem ahhoz, hogy a kéziratból könyv szülessen. De ez már egy másik történet...