Hiszel Istenben?

Jó kérdés. Mielőtt azonban választ adtam a hölgynek, először tisztáznom kellett egy fogalmat: ki mit ért az "Isten" szó alatt...

Én nem tartom magam katolikusnak (bár annak kereszteltek), nem vagyok református, sem muszlim, sem egyéb. Nem vagyok ateista. Egyszerűen csak Ember vagyok.

Nem jártam templomba, nem olvastam a Bibliát, nem tanultam hittant. Bár templomban esküdtem örök hűséget volt férjemnek, mégsem tartott örökké. Ezek számomra hitelüket vesztett tanítások. Hogyan higgyek a papságnak, ha régen a szegénytől erővel is tizedet vettek el?! Hogyan higgyek a templomi esküvő szentségében, ha azonos neműek (őrület, milyen kificamodott a világ!) is köthetnek házasságot?! Hogyan higgyek a vallásnak, ha háborúk kitörésének okaként használják azt fel?! Így az ember által közvetített hívőség fogalmán valamikor az életem során egyszerűen keresztülléptem. Nem érdekel.

Azonban az életemet éltem, az élet pedig segített tapasztalatokat gyűjteni. Már gyermekként, valószínűleg a rengeteg kiolvasott szépirodalmi könyv hatására megszilárdult bennem egy gondolat, egy érzés, ami aztán a mai hitem megrendíthetetlen alapja lett: JÓnak lenni jó.

Kislányként kitűztem magam elé egy feladatot: minden nap tegyek egy JÓT. És én ezt komolyan vettem. Aztán az Élet elkezdett tanítani. Pofont pofon után kaptam, de közben rendíthetetlenül hittem a JÓban. Ahányszor eltaszítottak, annyiszor felálltam, alázattal. Később már megtanultam megköszönni ezeket az eltaszításokat, mert rájöttem, hogy általuk ismerhetem meg a saját erőmet. 
Ezen az úton jutottam el oda, hogy hívő legyek: megtanultam hinni magamban. S a hitem tett hívővé. Hiszek magamban. Hiszek Istenben. Hiszek abban az Istenben, akit akkor találtam meg, amikor megtanultam mélyebb értelemmel önmagamba nézni. S ehhez a mély látáshoz egyszerű út vezet: a JÓBA VETETT HIT és a SZERETET útja.

Az idős hölgynek ezt válaszoltam: Igen, hívő vagyok, hiszek Istenben. Abban az Istenben, akit itt, a szívemben legbelül találtam meg, aki itt, a szívemben él.