A felnőtt terhe a gyermek terhe?

"Az Ember és az Angyal: A felnőtt terhe a gyermek terhe?"

Az Ember napok óta rettegésben él. A pénze elfogyott, a családja nyomorát látva sírva fakad. Az Angyal odalép hozzá:
- Miért sírsz, Ember?
- Hát nem látod?! Alig van mit ennünk, egyik napról a másikra élünk! A gyerekeimnek nem tudom előteremteni a legfontosabb dolgokat... - kiáltotta sírva és felháborodva az Ember. Hát nem látja az Angyal, milyen nehéz a sorsa neki?!
Az Angyal nyugodtan megszólalt:
- Te Ember! Nézz a gyermekeidre! Mit látsz az arcukon?
- Ők is ugyanúgy szenvednek, mint én! - válaszolt az Ember, még mindig síró hangon.
- Gondolkozz, Ember! A pénzt te fogod beteremteni, igaz?
- Igen! - a kérdés csodálkozásra késztette.
- Akkor a pénzbeszerzés terhét miért rakod a gyermekeid vállára, ha ők semmit sem tudnak ebben segíteni?
Az Emberben megakadt a szó. Az Angyal folytatta:
- Erősebb lennél-e, ha gyermekeid kacagására, vidámságára jönnél haza? Mi ad több erőt: az, hogy a szeretteid boldogan, ragyogva fogadnak, vagy az, ha ingerülten, félelmekkel a szemükben nyitnak ajtót?
- Hát az, ha boldogok! - dadogta az Ember, még mit sem értve.
- Na, te Ember! Mondok neked valamit. A feladataidat ne akaszd a gyerekeid vállára! Attól nem oldod meg azokat hamarabb! Engedd, hogy a gyerekeid a lehető legkevesebb teherrel éljék meg a gyermekkort! Elmondhatod nekik, milyen nehézségekkel állsz szemben, de tedd hozzá, hogy ezeket kézben tartod, és megoldod! Akkor tisztelni fognak úgy, hogy közben önfeledt gyermekek is maradnak! Hisznek Benned! Idáig is megoldottad a feladataidat, ezentúl is meg fogod! Ahogy ők hisznek benned, úgy higgy te magadban! Az ő boldogságukból, jókedvükből meríts erőt! - az Angyal mélységes szeretettel nézett az Emberre, aki a fejét lehajtva döbbent rá, mennyire hiányzik neki az önfeledt gyermekkacagás...